Tamás Roland – Oldal 58

„ – Dabas – olvasta Hédi a községjelző táblát. Aztán megint csak Dabas, majd újra Dabas.
– Hát mekkora hely az a Dabas? A világ közepe?
– Majdnem – válaszoltam nevetve. – Igazán hatalmas község. De ha nem is a legnagyobb, mindenesetre a legromantikusabb hely. Tudod, amikor Japánban jártunk, tanultunk ott egy mondást: »Ne mondd, hogy gyönyörű, amíg nem láttad Nikkót.« Annak, aki hozzánk jön, azt mondanám: »Ne mondd, hogy romantika, amíg nem jártál Dabason.«
– Éspedig?
– Dabason, a református templomban őriznek egy koszorút, égetett porcelánrózsák vannak rajta. Ezt a koszorút 1879-ben Kossuth Lajos küldte Torinóból az édesapja sírjára. Kossuth László, Kossuth Lajos édesapja 1837-ben költözött családjával Alsó-Dabasra, itt halt meg 1839-ben. Negyven évvel később küldte a nyolc porcelánrózsával ékes koszorút az emigrációból Kossuth Lajos. Hatezer ember gyűlt össze a temetőben, ami annál nagyobb szó, mert Alsó-Dabast nem lehetett akkor még vonattal megközelíteni, a legközelebbi vonat a szolnoki vonalon járt. A gyászünnepségen Bartók Lajos költeményét szavalták. Bartók Lajos korának igen népszerű költője volt, és az alkalomra írt verse úgy megrendítette az egybegyűlteket, hogy közös akarattal letörtek egyet a nyolc rózsából, és átnyújtották a költőnek. Ilyen fejedelmi díjat, nyugodtan elmondhatjuk, még talán soha, sehol sem kapott költő. Ez több és szebb, mint a világirodalom bármely pályadíja – pálmaág, babérkoszorú vagy csengő arany. A templomban most is úgy őrzik a koszorút, hét rózsával…”